“Laurel tudta, hogy haldoklik. Azokban a napokban sokat beszélgettünk a mennyországról. Az volt a legnehezebb benne, hogy olyasmit kellett elképzelni, amit mi sohasem láttunk. Aztán eszembe jutott egy történet egy fiatal lányról, aki születése óta vak volt. Amikor 12 éves lett, az orvosok el tudtak végezni rajta egy újfajta műtétet, amely visszaadhatta látását. De néhány napig még nem lehetett tudni az eredményt. Miután eltávolították a kötéseket a szeméről, még óvni kellett a fénytől. Ezért sötétben ült, várakozva.
Az édesanyja hosszú órákon keresztül válaszolgatott a lánya kérdéseire arról, hogy hogyan néznek ki a dolgok, és hogy mire számíthat. Végül eljött a pillanat, amikor a gyermek szemei már el tudtak viselni annyi fényt, hogy kinézhetett az ablakon. Sokáig állt ott egy szót sem szólva. Odakinn tökéletes tavaszi nap volt.Fehér bárányfelhők úsztak a kék égen, és virágszirmok hullottak a földre, mint rózsaszín hó, ahogy a lágy szellő csupaszította a cseresznyefákat. A sárga krókuszok büszkén szegélyezték a fűben kanyargó téglautat. Amikor a lány az édesanyjához fordult, könnyek gördültek le az arcán. “Ó, anya! Miért nem mondtad, hogy ennyire gyönyörű lesz?” Elmondtam ezt a történetet a barátomnak, könnybe lábadt szemmel. “Laurel, mi most sötétben ülünk, de nemsokára te is ugyanezt fogod kérdezni Istentől.”
A mennyország valóságos. Sokkal valóságosabb, mint bármelyik hely, ahol valaha voltál, és sokkal-sokkal gyönyörűbb is. Pál úgy hívja: “sokkal inkább jobb” (Fil.1, 23) Amikor majd odaérsz, megfogod Jézus kezét, és megkérdezed: “Miért nem mondtad, hogy ez ennyire gyönyörű lesz?”
(Bob Gass)
(Forrás: http://illusztracio.blogozz.com/archives/888#more-888 )
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése