Shelley: Egy mezei pacsirtához

Köszöntelek, víg szellem!
Nem is vagy te madár,
ki fönn a messze mennyen
lágyan dalolva jár
s csorog a szívedből az édes dallam-ár.


Pályádnak íve felnő
a mennyig, égre kelsz,
akár a tűzi felhő;
a mély kéken kerengsz,
dalolva röppensz és röppenve énekelsz.


Az áldozó aranyban,
az alkonyi ködön,
szállsz a felhőkbe halkan,
öröktől-örökön,
mint fiatal, vidám, testnélküli öröm.


A bíbor is merőben
halvány röptöd felett;
mint csillag a verőben
alig-alig remeg,
oly láthatatlan vagy, s halljuk vad éneked.


mely éles, mint ezüsttől
nyilas, virradti ég,
mikor lámpája füstöl
fehér hajnalba rég,
s érezzük, itt a nap, de alig látni még.


Trillád, a drága lárma
eget-földet betölt,
akár a hold, hogy árva
felhőn remeg s a zöld
özönbe fürödik a táj, az ég, a föld.


Ki vagy te, én madárkám,
mi vagy kedveske, mi?
Nem szebbek a szivárvány
villámló gyöngyei,
mint a te éneked csillámló gyöngyei.


Olyan vagy, mint poéta,
ki elbujt valahol,
a föld körötte néma,
s merész-új szava szól,
azután az egész világ vele dalol:


mint ó kastély-toronyba
nagyúri, méla lány,
ki gyötrődik szorongva,
vágyaktól halavány,
s egyszerre csak dallal könnyít a bánatán:


mint fénybogár a tarló
harmatkönnyes gyepén,
mely szétveti aranyló
szikráit könnyedén
s fű és virág között remeg a szende fény;


mint a rózsa, mely a lombba
édes-nyugodtan él,
s egyszerre letarolja
a forró déli szél
és illatától a vad rabló elalél;


szép a tavaszi zápor,
a kikeleti ág,
a langy eső zajától
fölébredő virág,
de vidorabb, tisztább a te friss muzsikád.


Mondd el, madárka, lélek,
mért ujjongsz annyiszor:
boldogság nincs itt mélyebb,
a szerelem, a bor
nem ád oly mély gyönyört, mint mi torkodba forr.


Óh lakodalmi kar-dal,
éneklő diadal,
ki is verseng e dallal,
oly édes, fiatal,
hiába itt a harc, meddő a viadal.


Micsoda ez az ihlet,
mi adja ezt a színt?
A rét, a víz, a szirtek?
Milyen táj képe int?
Szeretsz-e? vagy sosem ismerted-e a kínt?


Vad örömödbe lanyha
ábránd sosem vegyül,
se fáradság unalma,
mely a lélekbe gyűl;
a tiszta szerelem nevet rád, szent kegyül.


Te tudva s öntudatlan
látod, hogy mit müvel
a halál s igazabban,
mint e sok porhüvely,
és mégis énekelsz, kristályos derüvel.


Mi ide-oda nézünk,
sírunk azért, mi nincs,
őszinte nevetésünk
sötét kapun kilincs,
fanyar méz a dalunk, és fáj az is, mi kincs.


De ha itt sose lenne
gőg, jaj, meg gyűlölet,
és nem könnyezne rendre
az ifju és öreg,
akkor se érhetnők utól az örömed.


Szebb ez, miként a lázadt,
hullámzatos zene,
és mint a könyv, a lázak
tudásával tele,
te földet megvető, poéták mestere!


Tanítsd örömre félholt
szivem, vidám menád,
adj zengő, égi tébolyt
és részeg citerát,
s rám úgy figyel a föld, mint mostan én reád.